Összejövetelek

Kint ülök, az udvarunkban, a kedvenc helyemen. Könyvem előttem, de nem olvasok. Most nem lehet. Egyrészt, mert nem is olyan érdekes ( bocsánat az írótól), másrészt másra kell figyelni. Hogy mire? Talán a szomszéd csinál valami érdekeset? Ááá, dehogy! Vagy a kutyánk bohóckodik? Kivételesen nem, itt fekszik nyugodtan a lábamhoz simulva. Autó jött, vajon kihez? Nem, nem. Kis utcácskánkban nem nagy a forgalom. Mást figyelek. Hallgatok. Olyan gyönyörűséges dallamot, amit egy zeneszerző sem utánozhat, megismételhetetlen, csodálatos. Környékünkön fészkelő madarak kórusa adja ingyenes esti koncertjét. Ki nem hagynám semmi pénzért! Egy- egy kutya vakkantása, eltévedt kakaskukorékolás zavarhatná meg ezt az élményt, de nem, inkább színesíti vidámabbá teszi.
Lágy szellő símogatja meg arcom gyengéden,  csak azért kelt útnak, hogy elhozza ezt az édes illatot, amit most főként az orgonáknak köszönhetek. Nemsokára, amikor majd az akác is virágait bontja, mindenütt mézillatot hagy majd maga után. De nem akarom siettetni az időt, most ezt élvezem inkább.
Jó itt ülni, s nem csinálni semmit. Egyszerűen csak örülök az ajándékoknak, amiket ma is bőkezűen osztogat a körülöttem lévő, sokszor elfelejtett, nem észrevett csodás természet.
Felettem fodros kicsi felhőcske kíséri a napot, bizony már búcsúzáshoz készülődne, de még egy huncut sugár bujócskásat szeretne játszani. Igen ám, de hiába bújt fodroska mőgé, a fénye árolkodón, soha nem látott színekre festi be az égalját. Megszólal templomunk harangja, s a nap mintha csak erre várt volna még egyet int, aztán elmerül a zöld lombok közé, majd a domb mögött eltűnik.
Lassan hűvösebb lesz, a madárcsicsergés is halkul, én is szedelődzködöm. Vár a családom, a vacsora, az este.