A pedagógusok egy részének eszébe sem jut, hogy a hátrányos helyzetű és roma tanulók iskolai kudarcaiért a gyerekek családján kívül más, netán maga az iskola és a tanár is felelős lehet. Mindez abból a hatásvizsgálatból derül ki, amelyet integrációs programokban részt vevő tanárok körében végeztek.
Miközben a hátrányos helyzetű és a roma gyerekek, vagyis a nehezebben kezelhető tanulók képzéséhez minél képzettebb tanárokra volna szükség, rendszerint ezek a gyerekek találkoznak a legkevésbé felkészült tanárokkal. „Minél több roma tanul egy iskolában, annál kevesebb egyetemi  végzettségű tanár tanítja őket és egyéb készségek terén is (nyelvtudás, számítógépes ismeretek) elmaradásban vannak tanártársaikhoz képest” – magyarázza lapunknak a kutatás eredményeit Fehérvári Anikó, a tanulmány egyik szerzője, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a roma diákokkal teli iskolákban is vannak olyan elhivatott és jól felkészült pedagógusok, akiket a tenni vágyás tart a lerobbant települési sulikban, ám mellettük sok, ambíció nélküli tanár éppen azért ragadt ezekben az intézményekben, mert nincs esélyük arra, hogy nívósabb helyre lépjenek tovább. „Az oktatási rendszerben nem csak a gyerekek, de a tanárok szintjén is erős szelekció érvényesül” – magyarázza a kutató.

Összesen 147 iskola volt részese azoknak a továbbképzéseknek, amelyeket 2006-2007-ben tartottak, s amelyek célja az iskolán belüli és iskolák közötti szegregáció csökkentése volt. A pedagógusoknak tartott tréningeket az első Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Programja (HEFOP) forrásaiból fizették. A programokban olyan iskolák vehettek részt, amelyekben vagy magas a hátrányos helyzetű (köztük roma) diákok aránya, vagy amelyek azonos önkormányzathoz tartoznak ugyan, de egyikük szegregáló, másikuk szegregált oktatási intézmény.

A tanároknak tartott tréningek, foglalkozások célja természetesen az volt, hogy megtanulják az integrált nevelés-oktatás módszereit, a hátrányos helyzetű és roma gyerekek oktatásával kapcsolatos pedagógiai eszköztáruk gazdagodjon, illetve az, hogy a szegregáló-szegregált iskolák közötti együttműködés javuljon. 

A programot megelőzően és annak befejeztével az Oktatáskutató Intézet két szakembere, Fehérvári Anikó és az időközben elhunyt Liskó Ilona kérdőívvel fordultak a továbbképzésben részt vevő tanárokhoz. A válaszadásra ugyan nem mindenki vállalkozott, de így is a nagyjából másfélszáz iskola 2000 pedagógusának szemléletéről kaptak képet, az egy évvel később a tréningeket követő kérdőívezés nyomán pedig az is kikristályosodott, hogy ez a szemléletmód (például a hátrányos helyzetűekkel, romákkal kapcsolatos nézeteik) a képzés hatására változott-e.

A kutatás nem reprezentatív, az így nyert eredmények nem vonatkoztathatók az összes hazai pedagógusra, hiszen csak a program által célzott iskolák tantesületei vettek részt benne, s közülük sem mindenki volt hajlandó válaszolni a kutatók kérdésére. Az azonban mégis egyértelmű, hogy a szegregációra ítélt és a felzárkóztatásra szoruló csoportokkal mennyi olyan pedagógus foglalkozik, aki mélységesen lenézi őket. A mintában szereplő magyar pedagógusok roma gyerekekkel kapcsolatos elképzelései ugyanis néha csak nyomokban emlékeztetnek arra, amit egy uniós tagállam felvilágosult szakértelmiségeitől elvárnánk.

A tréningeket megelőző felmérés mutatott rosszabb eredményt: legtöbbjük szerint a roma gyerekek iskolai kudarcaiért szinte csakis a családjuk a felelős, az iskola, meg annak dolgozói a legkevésbé sem. A válaszadók egyharmada genetikai okokkal magyarázta a cigány gyerekek elmaradó eredményeit, azt pedig, hogy sok romát osztanak be gyógypedagógiai osztályokba, mindössze tíz százalékuk szerint történik az iskola jól felfogott érdeke szerint (pl. a magasabb normatíva, vagy a romáktól való megszabadulás miatt). S miközben a romákra vonatkozó sztereotip jellemzőkkel 65-93 százalékuk egyetértett, magukat nem sorolták az egyébként előítéletesnek tartott többség közé. Legfeljebb valamely kollégájukat. A nyílt szegregációt nem tartják jó ötletnek, inkább a képességek szerinti szelekció szakmai érve mögé bújtatják. Értsd: a gyöngébb képességűeket a megkérdezettek 70 százaléka szerint el lehet különíteni. Hogy kik a gyöngébb képességűek, az nem vitás.

Minimális elmozdulást tapasztaltak a tanárok szemléletmódjában a kutatók, amikor 2007-ben újra feltették kérdéseiket. Miközben 55 százalék szerint hasznos volt a tréning a hátrányos helyzetű gyerekek oktatási problémájának megoldása szempontjából, amikor azt vizsgálták, nagyobb felelősséget éreznek-e az – akár roma – gyerekek kudarcos iskolai pályafutása miatt, kiderült, hogy alig éreznek nagyobbat. Picivel nagyobb arányban ismerték fel az iskolai gátló tényezők hatását, de egyúttal a korábbinál is jobban hibáztatták a gyerekek családját, sőt a genetikai tényezőket is. S 21 százalékról 27 százalékra nőtt csupán azok aránya, akik szerint ezeket a szocializációs tényezőket az iskola jelentősen képes kiegyensúlyozni.

Szelekció és kontraszelekció
Talán éppen a pedagógusok eszköztelensége miatt érzi úgy a választ adó tanárok közel négyötöde, hogy a szocializációs hátrányokat nemigen képes kompenzálni az iskola. Ennek megfelelően – mint az a PISA-felmérésekből következik – a közoktatásnak a hátrányokat nem is sikerül leküzdenie, sem a roma, sem a nem roma tanulók esetében. A tréningeket megelőzően a válaszadó pedagógusok 69 százaléka nem is látott esélyt arra, hogy megvalósuljanak az integrációs célkitűzések, s elsősorban azok vélekedtek így, akik az etnikai elkülönítést rendben lévőnek találják. Arányuk csekély mértékben ugyan, de csökkent a tréningek után (69-ről 61 százalékra). És bár az etnikai alapú szegregációt a hatvanórás tréningek után sem tartotta a többség jó ötletnek, a képességek szerinti különválasztást a többség az integrációt célzó kurzusok után sem ellenezte.

Túlzás volna azt állítani, hogy ez az előítéletes attitűd meglepte volna a szakembereket. „Az uniós forrásokból finanszírozott program eleve azért volt indokolt, mert minden korábbi felmérés szerint a pedagógusainkból hiányoznak a hátrányos helyzetűek nevelésével, képzésével kapcsolatos kompetenciák, mégpedig azért, mert a főiskolán nem tanulnak ilyesmit” – mondja Fehérvári Anikó. Nem tanulták meg, hogy a roma tanulókkal s családjukkal miként kell bánni, hogyan kezelhetők a konfliktusok, vagy milyen az, amikor egy osztály fele cigány gyerekekből áll. Feltehetően a tanári kar mint „nyersanyag” is egyre gyöngébb képességű, legalábbis a tanárképző főiskolák felvételi küszöbe rendkívül alacsony. Ráadásul – mint a kutatás alátámasztja – a súlyosabb helyzetben lévő kistelepülési iskolákban fordul elő gyakrabban, hogy a tanárok nem is olyan tárgyat tanítanak, amelyből képzettséget szereztek.

A közalkalmazott "nevelők" egy része tehát masszív előítéletekkel bír, miközben a kistelepülési tanárhiány továbbra is pályán tartja őket. Nehéz ennek örülni, bár tény, ők legalább továbbra is tanítanak. (A kutatás azt nem vizsgálta, hogy a pedagógusok munkájára rányomják-e bélyegüket az előítéletek, azt legfeljebb elképzelni tudjuk.) Fehérvári Anikó szerint két dolog vezethet javuláshoz: hogy a kutatásban vizsgálthoz hasonló képzések folyamatosan segítenek majd a pedagógusok egy-egy csoportját meggyőzni, illetve hogy az előítéleteikben hajthatatlan tanárok mindeközben lassan lecserélődnek azokra, akik már  – a bolognai folyamat révén felértékelődött – egyetemi képzéseken tanulják a fent tárgyalt készségeket. De ennek eredményességéhez a közeg, vagyis is a többségi társadalom szemléletváltása szükséges. "A tanárok nem térnek el a többségtől, csak annyira előítéletesek, mint mások, sőt örüljünk, hogy ők egy kicsit talán kevésbé" – summázza kutatásuk eredményét Fehérvári.

Forrás: www.hvg.hu