Magad köré falat húztál,
pontosan, gyorsan dolgoztál.
Sehol egy rés, vagy egy apró nyílás,
sehol egy hang, egy villanás
ami azt jelezné, hogy még itt vagy velem,
hogy még nincs veszve semmi sem.
Építőanyagod mi volt?
Sértettség a malterod,
tégláid a makacsságod,
ezekből épült fel királyságod.
Jó ez így? Komolyan hiszed?
Ebből áll az egész életed?
Sajnálom, ha ezt gondolod.
Most még keresem ajtódhoz a kulcsot,
most még bíztatlak, hívlak,
most még szerelemmel várlak,
most még van erőm próbálkozni.
De mi lesz ha már nem akarok bekopogni,
ha már nem érdekel,
ha már más énekel,
ha már megfagy minden,
és én is építeni kezdem
falaimat egyre magasabbra?
Mi lesz akkor? Kihez mész panaszra?
Nem akarhatod ezt, nem hiszem!
Nyisd az ajtód! Itt vagyok kedvesem!