Szívemben él egy dallam
csak halkan, csak halkan....

Mióta? már nem tudom.
De hogy elhagyjon, azt nem hagyom!
Szükségem van rá, mint egy falat kenyérre,
mint nappali forróság után a hűsítő éjre,
mint a szemnek a látóhatárra,
mint gyermeknek az anyja szavára.
Hiszem, mindent neki köszönhetek
mi lettem, s mi még lehetek.
Elkísér hosszú utamon,
velem van, átölel bús napokon,
lágyan símogat, vígaszt ad,
csendesen dúdolja: " Szebb lesz a holnap! "
Örömömben víg táncot jár,
csengő hangszere nékem muzsikál.
Vele vagyok egész, velem egész ő!
Egyszer, sokára eljön az idő,
mikor a dalunk majd véget ér,
és csak csend lesz, csend, hófehér.

De most még szívemben él a dallam,
itt van, csak halkan, halkan.