Versek anyák napjára - 2. oldal

Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna,
Belőle nőtt testünk acélos izma.
Hiába félénk, reszkető a lelke,
A pompás lángot belénk Ő lehelte.
Ő is volt láng, kerengő víg madárka,
Ábrándmezőket dallal Ő is járta.
S talán csöndes estén szívedbe dobban,
Hogy arany faja lángolt víg dalokban.
Hiába félénk, reszkető már lelke,
Költőbe, szentbe, hősbe, új emberbe,
A pompás, gazdag lelket Ő lehelte.

Forró dobogását
Halod-e szívemnek?
Minden dobbanása
Azt mondja: szeretlek.
Szeretlek szívemnek
Tiszta szent lángjával
Igaz szeretettel,
Gyermeki hálával.
Drága neved napján
Ím, elébed állok…
A legjobb anyának
Minden jót kívánok.
Reggeltől napestig

Fáradozol értünk,
Erős két karoddal
Óvod a mi éltünk.
Áldja meg az Isten
Ki minket így szeret!
Áldja meg az Isten
Minden lépésedet!

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék, hömpölygő sugárban
énekelnék -
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék -
nyári éjen
fehér holdsütésban
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék,
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem -
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

Hogyha virág lennék,
ölelnék jó illattal;
Hogyha madár lennék,
dicsérnélek zengő dallal;
hogyha mennybolt lennék,
aranynappal, ezüstholddal,
beragyognám életedet csillagokkal.
Virág vagyok: ékes
piros szirmú, gyönge rózsaág;
madár vagyok: fényes
dalt fütyülő csöpp rigócskád;
eged is: szépséges
aranynappal, ezüstholddal,
beragyogom életedet csillagokkal.

Halkan, puhán szirom pereg
Simogatja öreg kezed.

Piros szegfű halvány rózsa
Téged köszönt Nagyanyóka.

Dsida Jenő

Anyámnak fáj a feje,

nem iszik feketét -

anyámnak fáj a feje,

nem szed be porokat;

szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal

söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

jöttment idegenek?

anyám az ijedtségtől

dadog és bereked;

sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze:

ne bántsa többé senki,

félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel

s nem jut el sehova -

szegénység csillagától

sebes a homloka;

vállára még az orgona-

virág is úgy szakad,

mintha csak teher volna,

jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

zene szól, muzsika,

anyám csönd-sivatagján

el kell pusztulnia.

Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá:

segítek, azért jöttem.

Anyámnak fáj a feje,

anyámnak fáj a semmi,

anyám fekete rózsa,

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi -

Bejön egy madár érte

s csőrében elviszi.

Óda az édesanyámhoz

Dicsértessél ma Te is itt a földön,

mert esküszöm, hogy nagyon nagy a Lelked

s a földi szívek földig borulását

Te mindenkinél inkább megérdemled.

Nézem, látom a teltzsákú sok évet

és érzem: nekem már semmit se hagy,

de büszke leszek mindéltemig arra,

hogy Te vagy nekem az, aki Te vagy.

Te vagy az, aki mindenkinek ad,

a szenvedőknek virrasztást, vizet,

Te vagy, akinek mindenki adósa,

s akinek jóval senki sem fizet.

... Hadd legyek hát én az igazi zengő,

kis régi gyermek rombadőlt tanyán

és harsogjam el hozsannás hitemmel

Dicsértessél, dicsértessél, Anyám!

Wass Albert

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad.
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Dsida Jenő

Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

Édesanyám, harmat voltam:
selyem rétre le is hulltam.
Virágokat nevelgettem,
hogy ezután néked szedjem.
Harmat cseppje, eső szála,
könnyű fényt vont a szirmára.

Ima

Mennyei jó Atyám, őriző pásztorom,
Kelő nap fényénél hozzád fohászkodom.
Fejet hajt előtted a fűszál, virágszál,
Hálát adok néked, hogy reám vigyáztál.
Ne hagyj el engemet édes jó Istenem.
Oh, ha te vagy velem, kicsoda ellenem?
Függeszd őrző szemed édes jó anyámra,
Hints áldást fejére, a lába nyomára.