Mutizmus - elektív mutizmus

Mutizmus meghatározása

Az alkalmazkodó viselkedés zavara. A mutizmus némaságot jelent. Mutizmus során a beszédszervek épek, de súlyos viselkedéses gátlás (neurotikus zavar) alakul ki, és a gyermek nem beszél. Általában ezek a gyermekek jó képességűek, de különböző szituációkban, különböző személyekkel kapcsolatban nem szólalnak meg, a gátlást nem tudják leküzdeni, aminek komoly pszichés okai vannak.

Az elektív mutizmus (választott némaság) meghatározása

Az ebben szenvedő gyermek visszautasítja a beszédet, kiválasztott személyekkel vagy helyzetben vagy időpontban kommunikál. A gyermek beszédprodukciója és beszédmegértése ép.

Leggyakrabban óvodáskorban, de ritkán az iskolába kerülés idején lép fel. A korábban már jól beszélő gyermek bizonyos helyzetekben vagy feltételek mellett nem beszél. A fellépő tünetnek nincs bevezető szakasza, hirtelen jelentkezik, általában előzmény nélkül. A gyermek dönti el, hogy kit vesz a kommunikációs körbe.
A legsúlyosabb esetekben csak a szűk családdal tartja fenn a beszédkapcsolatot, de idegenek jelenlétében még családtagokkal sem.
Enyhébb esetekben a gyermek a családtagokon kívül másokkal is kommunikál, de csak bizonyos helyszíneken és bizonyos személyekkel.

Az elektív mutista gyermek következetesen "tartja" némaságát, ebből nem mozdítható ki, sem kéréssel, sem utasítással.

Az állapot kialakulása környezeti, pszichés eredetű, de az ártalmak csak azoknál a gyermekeknél váltanak ki tartós viselkedésváltozást, akiknél ezt alkati adottságok is elősegítik.

A mutizmus feltárásában és felismerésében a differenciáldiagnózis a megfelelő út.

Forrás:
Gyógypedagógiai alapismeretek, szerk.: Illyés Sándor, ELTE BGGyF, Budapest 2000.

„Négy évvel ezelőtt kezdődött.
Leendő elsőseinket vártunk tanévnyitóra. Érkeztek is szépen sorban, tágra nyílt szemekkel nézegettek körbe-körbe, természetesen szüleik biztos kíséretében. Peti eleinte fel sem tűnt nekünk. Pár hét elteltével a többi gyerek felszabadult viselkedése mellett az ő változatlan csendessége már szembeötlő volt. Tette, amit kértünk tőle, de nem kereste társaságunkat. Ha megszólítottuk, csak nézett ránk, de nem szólalt meg. Kérdéseinkre alig-alig látható fejbiccentéssel jelezte az igen-t és a nem-et. Hangját csak olvasáskor hallottuk. Hibátlanul, megfelelő tempóban olvasott, de nagyon halkan, szinte suttogva. Ha problémája volt egy feladattal, kihozta a füzetét vagy a könyvét, és ujjával rámutatott a problémás részre. Magyarázatom közben figyelmesen hallgatott, majd az »Érted? Most már fog menni?« kérdésemre apró bólintással reagált. Aztán a helyére ment, és hibátlanul befejezte a feladatot. Leckeírás közben álmodozónak tűnt, időnként a fal egyik pontját szemlélte merengve, néha engem nézett. Ha ránéztem, azonnal elkapta a tekintetét, nem kereste a kontaktust, nem mosolyodott el.”

„Saját tapasztalataim alapján mondhatom, hogy mi kívülállók nem igazán tudjuk kezelni ezt a helyzetet.8 éves kislányomnál állapították meg az elektív mutizmust. A pszcihológusok nem tudnak ezzel mit kezdeni, hiszen nem beszélt velük. Előrelépést egy kineziológusnál tett látogatásunk eredményezett, ő nem a beszéddel kommunikált vele. Az elektív mutista gyermekek nagyon intelligensek, és kiszűrik környezetükből azokat a tényezőket, amelyek a saját kis világukat megsérthetik, ilyen a beszéd, mint kommunikációs eszköz. A legtöbbet az a személy segíthet, akihez nagyon kötődnek. Soha nem szabad hibáztatni, okolni őket ezért. Nagy türelemre van szükség, hogy kinyíljanak a külvilág felé.”

”Nemrég derült ki, hogy az 5 éves gyermekem elektív mutista. Folyékonyan beszél velünk de más emberekkel, illetve gyerekekkel nem, járunk logopédiára meg szakértő bizottságnál is játunk, de mindig ugyan az a helyzet, rajtunk kívül nem áll szóba senkivel.”

„Van egy 4 és fél éves lányom, valószínű mutista. Nem beszél idegenekkel, óvónőkkel. Bölcsibe is járt, ott se beszélt a gondozónőkhöz. A gyerekekkel viszont kommunikál. Itthon "be nem áll a szája". Szerintünk nagyon értelmes, van két nagyobb testvére, tőlük sokat tanul. Így nem látszik rajta, hogy valami probléma lenne vele. De, ha idegenekkel találkozunk egyáltalán nem szólal meg, ha ott vagyunk mellette akkor se. Az óvodában egyáltalán nem beszél az óvónőkhöz: még azért se szól, ha pl. szomjas... Tudnak valamit tanácsolni? Nagyon aggódunk érte. Van valami bevált módszer, tapasztalat amivel segíthetünk neki?”

„…be lehet vetni apró "trükköket". Az én szüleim pl. néha próbálkoztak olyasmivel, hogy egyedül beküldtek boltba vagy fagyizóba. Ezt persze csak olyan helyen próbálták, ahol nem ismertek engem, így egy kicsit csökkent bennem a feszültség. Természetesen nem erőltették a dolgot. Ha akartam bementem, ha nem, akkor nem. Ők csak finoman bíztattak, hogy próbáljam meg.
Ezek ugyan még csak apró szárnypróbálgatások voltak, és nem jelentették azt, hogy attól kezdve mindenkivel tudtam beszélni, de mégis közelebb vittek a célhoz.
Ami még nagyon fontos: Utána nem kezdtek el soha arra célozgatni, hogy "Na kislányom, akkor most jó lenne, ha ezzel meg azzal is beszélnél végre." Egyszerűen csak örültek a sikeremnek, és megelégedtek azzal a kevéssel is. Soha nem erőltettek többet annál, mint amennyit még "elbírtam". Remek érzékük volt hozzá, hogy megtalálják a megfelelő egyensúlyt.”

A gyerekek tulajdonképpen elfogadták, hogy a kisfiam ilyen. Csak mivel egyes tanárok próbálkoznak, az osztály "megvédi" őt. ("Nem beszél, sosem szokott válaszolni.). Én csak azt látom, hogy egyre rosszabbul érzi magát a gyerekem az iskolában. Év végén már egyáltalán nem akart menni. Osztálybuliktól és osztálykirándulástól szinte retteg.”

„Hogy nekem hogyan sikerült kitörni? Huhh... nehéz kérdés. Ez ugyanis egy nagyon összetett folyamat eredménye volt. A középiskolában én nem csak a továbbtanulást, hanem egy új élet lehetőségét is láttam. Egy helyet, ahol tiszta lappal indulhatok, ahol nem vagyok megbélyegezve. Ezért volt talán könnyebb ott megnyílni. Mert ott nem néztek rám "úgy".
És hogy mit értek felkészültség, érettség alatt? Érettségen tulajdonképpen azt, amit az előző sorokban leírtam. Képes voltam meglátni az iskolaváltásban a lehetőséget, hogy magamon is változtassak egy kicsit, hisz ez mindenkinek jobb így. Felkészültségen pedig... azt hiszem ez egyértelmű. Jócskán össze kellett szednem magam, hogy megtörhessen a jég. Őszintén szólva még az utolsó pillanatban is azon töprengtem, hogy vajon megtegyem-e vagy sem? Ki fog-e jönni egyetlen hang is a torkomon, ha a tanár felszólít vagy sem? Végül eldöntöttem, hogy bármi is lesz, felteszem a kezemet... Amikor felszólított, borzasztóan elkezdett dobogni a szívem..., kipirultam, és szinte a rosszullét kerülgetett... mintha százezres tömeg elé kellett volna kiállnom... Ilyen volt az első néhány szavam. Szinte alig hallottam őket, úgy zúgott a fejem. De akkor már tudtam, hogy sínen vagyok, és innen már nem is volt megállás.”

„Sajnos az én kisfiam is mutista! Közösségben, iskolában egyáltalán nem beszél! És már ott tartunk, hogy írában sem nagyon tudják feleltetni annyira feszült és ideges! Nincsenek barátai senkit nem enged közel magához! Csak szűk családi körben érzi jól magát! 10 éves idén megy ötödikbe és félek ott már lesznek olyan tanárok is akik nem tolerálják ezt a viselkedést, de magániskolára nincs lehetőség! Ha valaki tudna tanácsot adni vagy esetleg egy jó szakorvost ajánlani nagyon megköszönném! Sajnos már nagyon sok helyen voltam vele,de változás nem történt! Gyógyszert is szedett, de az sem használt!”

"Nekem ugyan nem a gyermekemmel van probléma, de talán segít az, amit írok. Ugyanis évekkel ezelőtt én is szenvedtem az elektív mutizmustól. Az általános iskolát sajnos úgy jártam ki, hogy egyik tanáromhoz sem szóltam egy szót sem. Csak a családtagjaimmal és a velem egykorú gyerekekkel beszéltem. Sajnos az említett tanártípussal én is találkoztam... és ez okozott is néhány kellemetlen pillanatot számomra. Sokszor szégyelltem azt, ami/aki vagyok... az ilyen emberek miatt. Ne engedjék, hogy a gyermekük is ezt érezze! Bár szülőként elég keveset tehetnek az ilyen tanárokkal szemben, de a gyermeket megerősíthetik abban, hogy ő így is teljes ember. Mert az is! Nem szabad hagyni, hogy ne így gondolja!
Hogy a pszichológusok nem tudnak mit kezdeni a dologgal, ez nekem sem újdonság. Velem sem tudtak mit kezdeni... Hasonló módon méregették az IQ-mat stb... hasonló eredményeket kaptak, megállapították, hogy normális vagyok, és azt is, hogy majd kinövöm. Mondjuk ebben véletlenül igazuk is lett... Kinőttem. Igaz, hatalmas akaraterő kellett hozzá, és rengeteg támogatás. De sikerült! Sajnos, aki nincs benne, nem tudja, hogy ez mennyire nehéz... először megnyílni. Sokan azt hiszik, hogy a mutista csak dacból vagy kényelemből csinálja azt, amit csinál. Holott ez nem így van. Ez a helyzet általában nemhogy kényelmes, hanem nagyon is kényelmetlen, sőt kellemetlen. Hisz a gyermek az alapvető közlési vágytól van megfosztva. Az bolond, aki azt hiszi, hogy ez jó neki.
Nos... visszatérve a történetemre... így jártam ki az általános iskolát. Aztán a középiskolában hirtelen megtört a jég. Azt mondják, a környezetváltozás gyakran jót tesz a mutista gyermeknek. Ez valóban így van, de a sikerhez ez még nem elég. Szükség van még bizonyos fokú felkészültségre, érettségre, hogy valaki képes legyen "kitörni".
Nekem sikerült. Azóta minden rendben van körülöttem. A középiskolai tanulmányaimat sikeresen befejeztem, jelenleg pedig tanítóképző főiskolára járok. Talán hasznát veszem még annak, hogy az élet jó néhány évig így elbánt velem. Minden esetre hiszek abban, hogy az életben mindennek célja van, így annak is, ami velem történt.
Bízzanak a gyermekükben!”

A probléma megoldása logopédiai, pszichológiai feladat. Általában hosszan tartó, intenzív terápiát igényel.

• elegendő idő
• nagyobb gyermekeknél egyes esetekben hipnoterápia
• nagyobb fokú mentális retardációnál gyógypedagógiai módszerek
• (esetleg gyógyszerek)

Rendszerint csak a sikeres kezelés végén vizsgálható megfelelő tesztekkel a gyermek:

• először a beszédet nem igénylő performációs és rajzos próbákkal
• majd ezután verbális és projekciós tesztsorozatokkal

• a verbális megnyilatkozások gyakoriságának fokozása
• a hangerő kialakítása
• a verbális viselkedés általánosítása más cselekvést kiváltó ingerekre.

Az elektív mutizmus terápiájába a családot aktívan be kell vonni

A legtöbb esetben szükség van megértő szülő és pedagógus segítségére a végeleges tünetmentesség elérése céljából.

Mivel a nem beszélő iskoláskorú gyermek tudásszintje csak speciálisan állapítható meg, az elektív mutizmus más fogyatékosságnak minősül, így a közoktatási törvény rendelkezése szerinti kedvezmények és jogok illetik meg a gyermeket.