A Waldorf-pedagógia

 

 

A Waldorf-pedagógia megalapítója az osztrák Rudolf Steiner (1861-1925).

Élete során Európa különböző országaiban gazdag kulturális tevékenységet fejtett ki.

 

Az első Waldorf-iskola 1919-ben alakult Stuttgartban. Ennek az iskolának az alapítását Emil Molt, a Waldorf-Astoria cigarettagyár tulajdonosa kezdeményezte. Ő kérte fel Rudolf Steinert, hogy a gyárban dolgozó munkások gyermekei számára szervezze meg az iskolát.

 

 

A Waldorf-iskola nem felekezeti, nincsen benne hely hátrányos megkülönböztetéseknek vagy politikai tevékenységnek. A keresztény kultúra értékeit közvetíti, de felekezethez kötött vallási, világnézeti nevelés nem jelenik meg az iskolákban.

A Waldorf-pedagógia tulajdonképpen a régi értékek újjáélesztése. Szellemi háttere az antropozófia („emberi bölcsesség”, keresztény alapokon álló szellemi tudomány).

 

A Waldorf iskolát a szív, a kéz és a fej iskolájának is nevezik, mivel a gyermekek testi, lelki és szellemi fejlődését  harmónikus egységben kezeli.

·        a szív iskolája, mert a művészeteknek, mint az érzelmek megformált kifejezésének nagy szerepet tulajdonít,

·        a kéz iskolája is, mert a kézügyesség fejlesztésén keresztül neveli és erősíti a gyerek akaratát,

·        a fej iskolázása a hagyományos értelemben vett tanagyag elsajátítását jelenti, de ezen túlmenően a pontos megfigyelés, a gondolkodás és az önálló következtetés képességének fejlesztését is.

A nevelést művészetnek tekinti, a tanulási folyamatot pedig a szabadság eszközének, amellyel elvezethetjük a gyermeket önmagához, hogy felnőttként képessé váljon saját útjának felismerésére és követésére.

·        az intellektuális tudás életkori sajátosságokhoz igazodó átadása,

·        képességfejlesztés,

·        személyiségfejlesztés,

·        szocializáció

·        értékközvetítés.

 

A Waldorf pedagógia (is) a gyerek alapos megismeréséből indul ki.

Három fejlődési fázist különböztet meg: a születéstől 7 éves korig, a 7-14 és a 14-21 éves korig tartó időszakokat.

 

 

A pedagógusnak ismernie kell  a  fontos fejlődési periódusokat és jellemzőit, másrészt fel kell mérnie az egyéni sajátosságokat.

-         az alsóbb évfolyamokban a mozgásnak, utánzáson keresztül történő    tanulásnak

-         az első nyolc évfolyamban a tapasztalásnak, az érzelmeknek, a képi gondolkodásnak,

-         a felső négy évfolyamban pedig az elvont gondolkodásnak, a törvényszerűség felismerésének van kiemelt szerepe.

- az osztály különböző képességű tanulókból, csoportokból tevődjön össze

- a különböző tanulási formák összhangban legyenek:

közvetlen tapasztalat

szociális interakció (beszélgetések, egymásra figyelés, csoportmunka)

önálló munka

 

„A fejlődés nem egyenletes és folyamatos: gyakran krízisek osztják szakaszokra.

A különböző élethelyzetekben gyakran jelentkezik súrlódás, ellenállás, összeütközés.

Ezek az időszakok gyakran tanulási nehézségekkel, viselkedési zavarokkal, szorongással stb. járnak. Ez természetes, e nélkül a fejlődés passzívvá válna, nem lenne szükség irányításra. Ha azonban az egyén ellenállásba ütközik, ez ösztönözni fogja, hogy véleményt nyilvánítson, tudatosan irányítsa életét,  éljen a  jogaival, felébredjen,  vagyis fejlődjön.”

 

A tanárnak sok lehetősége nyílik arra, hogy

 

A tanár személyes példamutatásával, tekintélyével jelent nevelő erőt a gyermekek számára.

Az osztálytanító nyolc éven keresztül irányítja gyerekeit, így lehetősége nyílik az alapos megismerésre, ami a munka alapvető feltétele.

Az osztálytanító az alsó (1-4. oszt.) és a közép (5-8. oszt.) tagozaton minden olyan tantárgyat tanít, amely a főoktatás részét képezi.

Lehetőség szerint szaktárgyakat is tanít: kézimunkát, művészeti jellegű tárgyakat, esetleg idegen nyelvet.

Azáltal, hogy mindent tanít a világ egységét is szimbolizálja, mintát nyújt a gyerekek számára.

Munkájában azonban nem a tananyagnak, hanem a gyermeki személyiségnek kell a középpontban állnia. Ezért fontos, hogy jól ismerje a gyermekek temperamentumát, és képes legyen a tananyagot saját tapasztalatain átszűrve a gyermeki igényekhez igazítani.

 

Ebben az időszakban a tanítás a gyermek érzéseire támaszkodik. Nagyon fontos, hogy  a gyermek azonosulni tudjon azzal, amit tanul. Elsődleges cél a képességek (ki)fejlesztése,  nem a lexikális tudás megszerzése A képzelőerő és a képekben való ábrázolás játssza a legfontosabb szerepet abban, hogy a tanulás személyes, belső tapasztalattá váljék.

Ezenkívül még a művészetek  segítségével gyakorolhatunk hatást a gyermek érzéseire.

 

„A tantárgyak és a tananyag struktúrája nem egy-egy szaktudomány belső logikájához igazodik, hanem ahhoz, hogy egy-egy életkorban a gyermekek testi-lelki-szellemi fejlődését mikor mi segíti elő.”

Az antropozófiai alapokon álló Waldorf-pedagógia más pedagógiáktól eltérően viszonylag későn, a 12. életév körül tartja megfelelőnek a gyermekek intellektuális képességeinek fejlesztését.
 

A Waldorf-iskolákban  késleltetett az olvasástanítás. Mivel a  gondolkodás  a konkrét műveletektől a fogalmi műveletek felé fejlődik,  az ember a mozgástól és a gesztusoktól halad a festésig, a rajzolásig (képekig) majd az írásig, csak ezután jut el a fogalmi gondolkodáshoz, az olvasáshoz. (Ezeket a tényeket a modern pszichológia és pedagógia igazolta.)

 

Waldorf iskolákban a közismereti tárgyak oktatása epochális, ciklikus rendszerben történik. Epochákban, korszakokban folyik a tanítás, ez azt jelenti, hogy három-négy héten keresztül a tanítás első két órájában, az ún. főoktatás keretén belül folyamatosan ugyanazzal a tantárggyal foglalkoznak. Így lehetőség nyílik a tantárgyban való alapos elmélyülésre, az egyéni fejlődési ütem figyelembe vételére.

Az epochák sorrendjének tudatos megválasztásával törekednek az emlékezés-felejtés helyes ritmusának kialakítására.

Az osztálytanító szabadsága és felelőssége, hogy az epochák sorrendjének felállításával valamint az egyes tárgyakon belül a feldolgozandó témakörök megválasztásával a lehető leghatékonyabban segítse az általa kísért gyermekközösséget.

A főoktatás ritmusa, belső rendje és különböző tevékenységi formái elsősorban arra irányulnak, hogy saját maguk fedezzék fel a különböző ismereteket (ne pedig kívülről kapják).

A főoktatás három részre tagolódik. Az első a ritmikus rész, amelyben beszélgetőkörök működnek, majd különböző mozgások, ritmusok, versek, dalok és hangszerek segítségével a gyerekek felkészülnek tanulásra. Ezek a ritmikus játékok és beszélgetések segítenek az egymásra figyelés képességeinek kialakításában.

A második részben történik a hétköznapi értelemben vett tanulás: ismétlés, gyakorlás,  új ismeretanyag, epochafüzetek készítése (l. később).

A főoktatást egy életkornak megfelelő mese, vagy történet zárja le (harmadik rész).

 

A mozgás az iskolai nevelés egészét átszövi: megjelenik a főoktatás és a szakórák ritmikus részében, a testnevelés órákon és a játék során is. (A testnevelés órák törzsanyaga a legtöbb iskolában  az ún. Bothmer-gimnasztika adja, amely életkoroknak megfelelő játékokkal, speciális gyakorlatokkal fejleszti a gyerekeket. A játékok során nem egymás legyőzése a cél, hanem sokkal inkább a közösségben való együttműködés, saját erők, tehetségek kipróbálása.)

A mozgásban az érzelem nyilvánul meg.

„Mindent mozgat a Nap, a világ tőle táncol,

ha nem mozogsz te is, az egészből hiányzol.”

 

Mivel az osztálytanítói időszakban,  (7-14 éves kor között) a gyermekek elsősorban érzelmileg közelíthetőek meg, ebben az életkorban kiemelt jelentősége van a művészeteknek. Az éneklés, a hangszeres zene, az euritmia (mozgásművészeti ág: vers, zene, mozgás/tánc), a festés, rajzolás, agyagozás stb. lehetővé teszi a napi alkotómunkát. A művészeti munka során a tanulók megtanulják saját és mások munkájának tiszteletét. Gyakran nyílik lehetőség arra, hogy a gyermekek tudásukat koncerteken, kiállításokon, előadásokon mutassák be.

 

Hangsúlyos az idegennyelv oktatása. A nyelvtanulás kezdetben játékos formában, verseken, mondókákon, énekeken keresztül történik, az írásbeliség kilenc éves kor után jelenik meg.

Az idegen nyelvek nyelvtanával a középtagozaton foglalkoznak a gyerekek. A nyelvórák során más népek kultúrájával, lelkiségével találkozhatnak a tanulók. Cél, hogy örömmel és bátran használják a tanult nyelvet.

 

A tantervben a kézműves, a művészeti és az intellektuális tárgyak aránya kiegyensúlyozott.

 A Waldorf-iskolában nincsenek tankönyvek.

Nagyalakú, sima lapú füzeteket használnak a gyerekek, amelyekbe az osztálytanító vezetésével, maguk készítik el "könyveiket", ezekből tanulnak  (epochafüzetek).

Az órai témakörökkel kapcsolatosan írnak, rajzolnak.

Ötödik osztálytól kezdődően kapnak olyan feladatokat, amelyek során egy-egy kérdésnek önállóan utána kell járniuk, és az elvégzett munkáról be kell számolniuk a többieknek.

Az epochafüzetek készítése elősegíti a tudás elmélyülését, megmozgatja a gyerekek képzelőerejét, gondolkodását.

A tankönyvek hiánya lehetőséget ad az osztálytanító számára, a kreatív és a gyerekekhez alkalmazkodó tanításra, valamint arra, hogy önálló kutatásra és gondolkodásra ösztönözzön.

 

Az alsó tagozaton kevés házi feladatot kapnak a gyerekek, az első osztályban szinte egyáltalán nem, a további osztályokban növekvő mennyiségben az életkornak megfelelően. Ezeknek a feladatoknak  a fő céljuk, hogy a belső motivációra épülve kialakuljanak az otthoni szokások.

Számonkérés a hagyományos értelemben véve nincsen, aki nem készíti el feladatát, annak következő alkalomra be kell pótolnia.

Középtagozaton egyre több önálló feladatot kapnak a gyerekek (például: kutatómunka, kiselőadás, füzetmunka).

A különböző tantárgyakból tudáspróbák, előadások alkalmával mutatják be megszerzett tudásukat. A dolgozatokat, beszámolókat a tanár szövegesen, pontszámokkal, vagy kb. hatodik osztálytól százalékosan értékeli.

 

Lehetőség van egyéni foglalkozásra és tehetséggondozásra.

A tanárok nem azt tudatosítják a gyermekben, hogy mit nem tud,  hanem a sikeresebb képességekre támaszkodnak, így fejlődik pozitív én-képük.  Törekednek a gyermekek egymás közötti versenyeztetésének megszüntetésére.

 

Nincs osztályozás, bukás. A feleltetés helyébe az együttes tevékenységben való részvétel lép.

A gyerekeket saját magukhoz viszonyítva, egyéni fejlődésük alapján ítélik meg.

A Waldorf-bizonyítvány szöveges értékelése az iskolaév alatt elért fejlődést, illetve annak nehézségeit tartalmazza, és ennek megfelelően tanácsokat ad a további munkához.

Év végén a tanulók állami és Waldorf-bizonyítványt kapnak.

Az iskolai végzettséget tanúsító (a közoktatásban használatos) dokumentum igazolja a tanulmányi kötelezettségek teljesítését, valamint értesít arról, hogy a gyermek felsőbb osztályba léphet-e.

A szöveges értékelést iskolaváltás esetén – a szülő kérésére – osztályzatokra lehet váltani. Ezzel azonban a  gyermek teljesítményét nem önmagához, hanem külső, objektív követelményekhez mérjük.

A továbbtanulóknak a 13. évfolyamon van lehetőségük arra, hogy tudásukat a választott szakiránynak és a vizsgakövetelményeknek megfelelően rendszerezzék, illetve kiegészítsék, majd érettségi-felvételi vizsgát tegyenek.

 

„A Waldorf pedagógia a gyermek fejlődésének fázisaira épülő nevelési elveket alkalmaz, az egyéni gondoskodás, az érzelem és az akarat erőinek harmonikus fejlesztését állítva a nevelés középpontjába.

Ezzel magyarázhatóak a módszerbeli és ütemezési különbségek a hagyományos oktatási intézményekhez képest. Különös figyelmet kap a napi, a heti, a havi ritmus, a képességek fejlesztésének és a gyermekben meglévő belső erők kibontakoztatásának segítése.

A hat-hét éves korban iskolába kerülő gyermekek életében kiemelten fontos szerepet kapnak a művészetek, a zenei és kézműves képességek fejlesztése.

A Waldorf pedagógia módszerei az antropozófia gyermekismeretén alapulnak. Elsőtől nyolcadikig az úgynevezett közismereti tárgyakat az osztálytanító tanítja a főtanítás ideje alatt. Így a gyerekeknek ebben a fontos életszakaszban folyamatos kapcsolatuk van egy általuk elismert és szeretett személlyel.

Ez a tanítás epochálisan zajlik (epocha - görög szó: korszak, időszak). Három-négy héten keresztül ugyanazzal a témakörrel foglalkoznak (írás, számolás, állattan, történelem stb.).

A főtanítás egy meghatározott ritmus szerint épül fel és ismétlődik, nap mint nap. A reggeli kézfogást követi a kötetlen beszélgetés, a bizonyítványvers, majd a napkezdő fohász. Ezután a ritmikus rész időszakában a gyerekek a helyükről felállva, egy szabad teret kialakítva a teremben, verset mondanak, mozognak, ritmushangszeren játszanak, énekelnek stb., kapcsolódva az adott epocha témájához.

Miután a ritmikus részt követően a gyermekek visszaültek a helyükre, következik a tulajdonképpeni tanítási rész. Ezt egy-egy, az adott életkornak megfelelő mese vagy elbeszélés zárja az óra végén.

Elsőben népmesék, másodikban legendák és állattörténetek, harmadikban az Ószövetség, negyedikben az északi germán mitológia, ötödikben a görög mitológia történetei, hatodikban római történetek, hetedikben és nyolcadikban pedig "nagy személyiségek" élettörténetei.

A Waldorf pedagógia ember- és világképe szerint a gyermek, lelki-szellemi fejlődése során, megismétli azt az utat, amit az emberiség járt végig a különböző kultúrkorszakokban. Ebből következik az, hogy minden évfolyamnak sajátos hangulata, karaktere van, és ezzel függ össze a főtanítást záró elbeszélő rész témaválasztása is.”

 

Magyarországon az első Waldorf-iskolát Nagy Emilné Göllner Mária alapította, 1926-ban, a Kis-Svábhegyen. Ezt 1933-ban nemzetiszocialista nyomásra be kellett zárni.
A redszerváltozáskor (1989) lehetőség nyílt arra, hogy újból alakuljanak Waldorf-iskolák.
Ma már 15 iskola és több mint 30 óvoda, Waldorf óvónő- és tanárképző, gyógypedagógus-képző intézet működik Magyarországon. 

 

A Waldorf-pedagógiai program egységes, tizenkét évfolyamra szóló program, amely akkor tud igazán hatékony lenni, ha egy gyermek az elejétől fogva a végéig részese annak.

Ezért az iskolaváltás kerülendő. Amennyiben mégis iskolaváltásra kerül sor, akkor a szülőnek tisztában kell lennie a várható következményekkel:

- egyrészt az, hogy a gyermeknek szembesülnie kell egy teljesen más pedagógiai pl. teljesítményorientált rendszerrel,
- másrészt a gyermek nem rendelkezik elég ismeretanyaggal, ezért több területen el lehet maradva társaitól (amit ő a már említett fejlődéspedagógiai alapelvekből kiindulva a Waldorf-iskola magasabb évfolyamain tanulna),
- viszont azok a területek (pl. művészetek, mitológia), amelyeken ő van előnyben, az új környezetben nem biztos, hogy különösebben értéknek számítanak,

 

Ezzel együtt a tapasztalatok azt mutatják, hogy a Waldorf-iskolából más iskolába átkerülő gyermekek – néhány hónapos átmeneti periódust követően – nagyon jól be tudnak illeszkedni az új közösségbe, és meg tudnak felelni az ottani elvárásoknak.

 

“ Nem az a feladatunk, hogy a felnövekvő generációnak meggyőződéseket közvetítsünk. Hozzá kell segítenünk, hogy a saját ítélőerejét, a saját felfogóképességét használja. Tanuljon meg saját szemével nézni a világban.

Ne a mi igazságainkban higgyen az ifjúság, hanem a mi személyiségünkben. Azt vegyék észre a felnövekvők, hogy mi keresők vagyunk. És őket is a keresők útjára kell vezetnünk.
 

Mindenfajta nevelés önnevelés, és mi, mint tanítók, nevelők, csak a saját magát nevelő gyermek környezetét alkotjuk. A legkedvezőbb környezetet kell megteremtenünk, hogy a gyermek úgy nevelje általunk önmagát, ahogy belső sorsát követve nevelődnie kell.

 

Ha a gyereket a megfelelő időben képességeihez és alkatához való dolgokkal látjuk el, akkor azok a gondolatok, amelyeket így vezettünk elé, egész életén keresztül ható, folyamatos megújulást adó táplálékká válnak benne.”

 

Összeállította: Juhászné Gáspár Dorottya