Iskolai integráció: örülnek, ha balhé nélkül megússzák

Lassan népfrontos koalíció alakul ki az integrált oktatás szapulására. Értelmetlen dolog azonban az integráció kudarcáról beszélni, hiszen a magyarországi iskolák és fenntartóik többsége a közelében sem járt még annak, hogy kipróbálja.

Bármilyen cigányoknak kedvező szakpolitika csupán liberális okoskodás, sőt egyenesen kudarc és pénzkidobás, amennyiben nem hoz a többség szemében is látványos eredményeket - ilyen egyszerű gondolatmenetre épül az integrált oktatás heves bírálata - leginkább előfeltételezéseken, szóbeszédeken vagy sejtéseken alapul, nem pedig a valóság ismeretén.
 
A szocialista Tatai-Tóth András, meg a fideszes Sió László megszólalásai az integrált oktatás befuccsolásáról épp csak a legfrissebbek a hasonló tartalmú nyilatkozatok közül, de tagadhatatlanul meg volt már ágyazva ezeknek a bírálatoknak. Manapság egyébként is a "képmutatás helyett bátran ki kell mondani"  korát éljük.

 

Sőt utóbb már maga Sólyom László tért ki arra a Népszabadságnak adott szombati interjújában, hogy "nem lehet doktriner módon megoldani ezt a kérdést, vagyis mindenkire mindehol ugyanazt az integrációt kényszeríteni". Valamifajta rögeszméje lehet ez a megszólalóknak, mivel fideszes és szocialista nyilatkozók is azt sugallják, mintha itt drákói szigorral kikényszerített oktatási integrációról lenne szó, amelybe egyként belerokkannak az iskolák, a szülők és a gyerekek.
 
Pedig indokolt lenne ezzel kapcsolatos óvatosabban nyilatkozni, hiszen jelenleg messze nem az a helyzet, hogy az iskolák többsége elkeseredetten nyögi a kényszerintegráció terheit. Sokkal inkább arról, hogy az intézményekben sokáig bevett gyakorlat volt a roma gyerekek kevéssé indokolt gyógypedagógiai osztályba zárása, mint ahogyan az is, hogy a települések alapítványi fenntartású iskolák útján biztosítják, hogy szegények és cigányok ne keveredjenek a jobb módúakkal. Ha egy iskola(fenntartó) ezzel a gyakorlattal le akar számolni, ahhoz plusz forrásokat kap, illetve ha uniós pénzekre pályázik, ezzel a gyakorlattal le kell számolnia. (A hátrányos helyzetű, illetve a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket cikkünkben számtalanszor emlegetjük, ezért néha a HH-s, illetve a HHH-s rövidítést használjuk.)

Pénz, jó tanár és jó program kell - szólt az államelnök megoldási képlete ugyanebben az interjúban. Talán éppen ezért érdemes gyorsan leszögezni, hogy a jó tanár inkább az integrált oktatással járhat együtt. Téved, aki azt gondolja, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket szigetszerűen, csoportokba összezárva megfelelő oktatási szolgáltatást kapnak. A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy ha hátrányos helyzetűeket nagy csoportban, a többségtől elválasztva oktatnak, onnan lassan elvándorolnak a jobb képességű tanárok. Érthető is, hiszen hátrányos helyzetű gyerekeket egy tömegben tanítani embert próbáló feladat, a felkészültebb pedagógusok tehát előbb-utóbb jobb munkahelyet keresnek, a HH-s gyerekekkel maradt pedagógusoknak pedig gyakran sem képességük, sem türelmük nincs a velük folytatott küzdelemhez. Konfliktuskezelő módszereik gyakran korszerűtlenek, sikerélményben még úgyis alig van részük, így jelentősen csökkentik a követelményszintet. S bár elfogadhatatlan, mégis felfogható, hogy ebben a helyzetben miért jut odáig sok pedagógus, hogy a kudarcokért egyedül a diákot és családját kiáltsa ki bűnbaknak. Ha tehát nehezen szocializálható gyerekeket zárunk össze, azzal csak rosszabb helyzetbe hozzuk őket, esélyeik az emberhez méltó munkára és életre egyre csak csökkennek.